Boldogság, gyere vissza…

(Lili vadvízi túrán)

 

Nincs ki, gyógyítson, lemossa testem

dolgos kezével. Pedig itt állok,

lebénult lábbal, lavórnyi vízben,

de nincs erőm, és kedvem is nálad

maradt. Míg máshoz könyörületes

szív hajol, s porból, sárból felveszi

amit eldobott, hogy visszaadja,

nekem mégis csak lelked éle kell,

ami tisztára vérzi szívemet.

 

A „sohatöbbé”, megint rám talált.

Hajadba túrt, mint a szél, élő húst

keresett széttárt szájad szélén, hol

vonagló szavak keresik egymást,

csókodat hívják szűkülő erek

zajos hálóján, s kúszó testmeleg

tűkre az észben, mert rakosgatják

egymást a régi emlékcserepek.

 

Minden szeretet felelősség lett,

az aggodalom már féltésé vált:

Múmiaérzés,… képzelt szerelem?

Hiába bújik Alpok ködében,

hideg, hópihés, homályvalóság,

ahol didereg egy felnőtt gyerek,

s női kebleket dajkál álmában.

 

Elmentél, s minden nélküledvaló,

csak rohan feléd, s veled a patak.

Hab vagyok ott, hogy vízbe mártsalak,

és eggyé fagyjál velem, csak nekem!

Fogságunkban csak én veszíthetek,

míg te Velence fölött, mint sirály

tovább repülhetsz, csőrödben izzó

köményággal, hogy újra másnak add.