PEBBLES
Now there is a bluejay on the fence, his eyes so bright against
the sun that nothing in his sight escapes his knowledge, all that lies
before him so clear he seems to read his mind as he absorbs
what falls around him: berries, leaves, the rays of light the sun sends forth,
pebbles that no one knows are there, almost invisible pebbles that are
the dream of pebbles before they are that rest unmoved upon the edge
of flight. Perhaps you have heard people praying in the night, the words
they speak confused, a borderland where languages converse without
knowledge of what is said, but all spoken perfectly, and each
is giving shape to worlds that they know, and each alone in its own
purity of line. What do their prayers carry but what they are,
unfolding into night, and when they stop in silence, God is that
place where they stop, but God as in the shape of pebbles lying on
the edges of the earth, of pebbles undreamt and waiting in the dark.
***
Kavicsok
Most a nappal szemben ül a szajkó a kerítésen, szemei mégis ragyognak, egészen,
figyelmét, szemét semmi, de semmi el nem kerülheti; mintha a szeméből a világ nézne ki.
Neki az egész olyan természetes, világos, érthető, mit a tekintete átfog.
Itt-ott, ha leesik körötte egy-egy bogyó, levél, abban az örök tér-idő benne él.
Innen fentről összemosódnak emberek, kavicsok, egyenként szinte mind láthatatlanok;
kavicsok, mikben alszik a semmi, a minden. Kövek. A mozdulatlanság, mit vihar követ,
riadalom, rebbenés, az egységes félelemben; ima-suttogás, rebbenő lélekben:
az összhang, mit a kollektív kezdet ad, a fájdalom, az öröm; értés a közös hangokon;
életre kelnek rejtett dimenziók és világok, hol szétválva rezegnek tiszta hangok.
Egyek voltak az imamalmok mormolásaiban ők, a nyelvek; a kollektív tudatban.
Hangok, melyek mind együtt élnek a születésben, s elválnak a beszéd-határvidéken.
Belerezegnek az éjbe, megrezegtetnek mindent; elcsendesülve elérik az Istent;
mind-mind, együtt, egyedül az Úr elé jutva elhal —, felismerve; hiába volt az útja:
mormoló imamalomban, kőben, madár szemében hallgat, s jelen van mindenben az Isten.
Fetykó Judit forditása
16. fejezet
A színház nézőtere tele volt. Rengetegen eljöttek, a Franciaországban élő görögök, az ott tanuló görög diákok, a demokrácia és a szabadság minden nemzetiségű hívei, politikusok, Görögországot szerető egyszerű emberek, mind-mind jelen voltak a híres zeneszerző, Dimitrisz Dimopoulos koncertjén. Ez a koncert maga volt a tiltakozás, az emberi jogok eltiprása, a fasizmus ellen.
A színfalak mögött, a zenészek hangszereiket hangolták. Dimitrisz idegesen járt fel-alá, utolsó utasításokkal, tanácsokkal látván el az énekeseket, zenészeket. A rengeteg néző jelenléte már magában sikert jelentett, ám a vágy, hogy megfeleljen az elvárásoknak, feszültté tette és komor hangulatba sodorta a férfit.
A súlyos bársonyfüggönyök mögül néha kilesett a nézőtérre. Az első sorban, a hivatalos személyiségeknek kijelölt helyek egyikén, Auróra ült. Fekete kisestélyijének mély kivágása, az odapillantó férfiakat vágyakozó sóhajra késztette. Dimitrisz elmosolyodott. Hány férfit fog ma este is megigézni?
Gazdag barna hajkoronáját hátul kontyba fogta, és egy arany csillaggal rögzítette fejére. Néhány rakoncátlankodó hajfürtnek mégis sikerült kiszabadulnia, és vékony nyakára simulnia. Egyszerű de elegáns öltözékét, két hosszú, arany fülbevaló egészítette ki.
Dimitrisz úgy vélte, sosem látta még szebbnek.
Barna szemeiben apró csillagok cikáztak, ahogy a különböző művészekkel, akik üdvözölték, beszédbe elegyedett.
A függöny felgördült és a zeneszerző határozott, erőteljes léptekkel a színpad közepére sietett. Meleg taps fogadta. Meghajolt, majd a zenekar felé fordult. Megemelte karmesteri pálcáját, és az első akkordok a nézők felé áramlottak.
Auróra tenyere megizzadt az izgalomtól. Tökéletesen átélte a zeneszerző lámpalázát. Úgy érezte, mintha most ő maga ítéltetne meg. A zene rövid időn belül elvarázsolta a nézőtéren ülő embereket, Dimitrisz érezte ezt, és bensőjét végre elhagyta az izgalom és a szorongás.
***
