Barátom Béla

 

 

         Sokad magammal vártam azt az átkozott villamost, miközben az eső beleerősített, és kénytelen kellettem kinyitni én is az esernyőmet, bár előre tartottam tőle, hogy most is ki fog fordulni, vagy egyszerűen elszáll mint a győzelmi zászló ha az üzembe helyezésével megpróbálkozom. De a legvalószínűbb, hogy mire megbirkózóm a feladattal, befut a hatos.

 De persze sehol semmi, és a tömeg csak gyűlt. A sok ember között feltűnt egy régről ismerős arc, de hírtelen nem tudtam beazonosítani a gazdáját. Volt időm törni a fejem, az emlékeim között turkászni, de csak annyi ugrott be, hogy valami Laci az illető, de hogy honnan ismerem, arról fogalmam sem volt.

Nem is törődtem volna vele többet, mert amúgy sem vagyok egy ismerkedős típus, de mire elkaptam volna a tekintetemet, szemmel láthatóan egyenesen felém tartott, kezében egy rongycsomóvá gyűrött hajléktalanok által kínálgatott újsággal. Fejét úgy tartotta, mintha valaki lefelé nyomná.

Akkorát köszönt, hogy én is meglepődtem, és több, addigi közönyös szempár tekintett előbb rám, utána a kalapját megemelő Lacira, aki még kezet is nyújtott, amit vonakodva, de elfogadtam.

Egy pillanatnyi hatásszünet után, Laci törte meg a kínosnak tetsző csendet, hogy nem szánnám-e meg, nem vennék-e tőle egy lapot, legalább a régi ismertségünkre való tekintettel.

Próbáltam az arcomra egy mosolyt erőltetni, de elég rosszul adhattam a színész figurát, mert egy pillanatra mintha elszomorodott vagy elbizonytalanodott volna Laci, akiről mint hamar kiderült, minden csak nem Laci.

Igen viseltes, zseb nélküli farmer dzsekijére tűzött műanyag táblácskáról olvastam le, hogy valami Bélának hívják. Ezek után már egy nagy kérdőjellé változtam, mert bár az arcmemóriámnál már csak a név memóriám rosszabb, de Béla barátom, se ismerősöm nem akadt. Amúgy is meg van a véleményem a Bélákról.

Amíg a pénztárcám keresésébe kezdtem (persze tudtam hogy hova tettem) hol a vállamat veregette, hol hátrébb lépve kezdett méregetni, mint aki nem is hisz a két szemének, amelyekkel amúgy is valami gondja lehetett, hiszen hol hunyorított velük, hol kigúvasztotta őket.

-Nem is tudom mikor találkoztunk utoljára, édes egy öregem. Azt hittem már hogy örökre le kell mondanom rólad, pedig ha jól emlékszem, megbeszéltük hogy legalább havonta megcsörgetjük a másikat, ha már többre nem is lesz időnk.

         -Megkerült pénztárcámmal kezemben, próbáltam eljátszani a bűnbánó, a magát szégyellő jó barátot, aki persze hogy telefonált volna, ha nem hagyja el a telefonszámot. Magyarázkodni nem kezdtem, hiszen ezzel biztos elárulom magam, hogy lövésem sincs ki áll velem szemben, ehelyett kicsit guberáltam az aprók között, majd a papírpénzek közül húztam ki egyet találomra, és átnyújtottam Bélának, aki előbb megköpdöste, majd mocskos nadrágjának zsebébe bújtatta az ezrest. Meglepett ugyan hogy meg sem köszönte, hogy egy lapot egy nyomott a kezembe, de amúgy sem vártam sem előbbit sem utóbbit, a kettőt egyszerre meg végképp nem.

Amíg elraktam a bukszát, nyújtóztattam egy kicsit a nyakam, mint aki nagyon várja már azt az átkozott villamost, mint aki bár beszélgetne régi cimborájával, de akinek azért más dolga és elfoglaltsága is van.

Persze a villamosnak nyomát sem láttam, és az ellenkező irányba is hasonló volt a helyzet.     

Bélát mit sem zavarta türelmetlenségem, a mind több és mérgesebb ember, a zuhogó eső, se semmi. Anélkül hogy kérdeztem volna bármit is, nevetve felidézett több, számomra ismeretlen történetet, csínytevéseket, nagy ivásokat, csajozásokat, balhékat, de nem tudtam egy helyszínt vagy megemlített személyt sem beazonosítani.

Mire végére ért volna egy mesének, máris a következőbe kezdett, minduntalan rákérdezve, hogy nem –e untat, hiszen lehet hogy mindazt amit elmondott, én jobban megtudnám fogalmazni, hiszen ahogy emlékezik, én valami nagy írónak készültem anno.

Most már kezdett derengeni hogy honnan ismerem, illetve ismerhetem ezt a Bélát, de semmi kedvem nem volt a tudtára adni a nagy-nagy tévedését. Amúgy is, ahogy elnézem, már olyan mindegy neki, hogy velem, vagy a mellettem állóval osztja meg élményeit.

Hogy csináljak valamit, azon kívül hogy hevesen bólogatok, és helyeselek, Béla mondataiba be-beszúrva egy Igent és Ahát, rágyújtottam, bár nem is kívántam sem a nikotint, se a füstöt, se megállóban összezsúfolódott emberek megjegyzéseit arra nézvést hogy a pofájukba pöfékelek. A fejem is fájt, de mégis. Automatikusan nyújtottam a cigarettás dobozt a Bélának, aki meglepődésében három szálat is kivett, majd a zoknijába rejtette el őket.

Kiegyenesedett, és újabb történetbe kezdett, amit bár tudtam hogy nem várok ki, mert hogy megérkezett a villamos, és alkalom nyílt rá, hogy Bélát otthagyjam a fenébe.

Biztos vagyok benne hogy testvéremmel tévesztett össze, aki már két éve halott. De ha meg is gondoltam volna magam, hogy elmeséljem a bátyám szörnyű halálát, sem mentem volna az elhatározásommal sokra, hiszen valaki a nagy tumultusban a sínekre lökte Bélát, akinek minta esze ágában sem lett volna felkelni onnan.

Nagy nehézségek árán eljutottam a pályaudvarra, ahol vonatra szálltam. Amikor a vonat elhagyta a Nyugatit, üres fülkémbe belépett egy sápadt, szürke árnyék: Béla - és leült velem szemben.

De ekkor már nem tudtam leszállni. A mozdony rohant velem.