Az előző rész itt olvasható.

 

 

Hatkor nyit a bolt, de akkor még korai kenyérért menni. Az asszony vizet visz a baromfinak, kiönti elébük a szemet, beönti a kosárból, amit reggel gyomlált, aztán kimosakodik a reggeli munkából, ruhát vált, Kata elkészíti a megszokott csészéket, tányérokat a reggelizéshez. Nyolc óra tájban Erzsike megfogja a gyerek kezét és elindulnak. Most már érdemes, megjött a második sütés. Az elsőt rég elvitték a hajnalban járók.

A kerítések mellet kőből kirakott járda van, egyébként földút, ami még gyakori a városban. Nehezen fejlődik minden, ezt a járdát úgy kellet kicsikarni az illetékesekből. Az utca lakói leveleztek, kérvényeztek mindenfele, Bertinek sok szabadnapja arra ment rá, hogy a hivatalokat járta az elszántabb szomszédokkal. Most is mennek néha, a vezetékes víz miatt. Persze mindig van egy-két nagyszájú, aki csak otthon beszél, de el nem menne szólni a közös érdekér. Mert minek. Úgyse lesz abból semmi. Ám mikor megvalósul, akkor ezek a leghangosabbak, hogy mennyit jártak az utcáért.

Molnárék sövénykerítése aljának belső oldalán alusznak a nagy, szürke bundájú komondorok, meg sem mozdulnak a közeledőkre. A kihajló ágak végén kikapaszkodva virít valami pici illatos iszalag. Kata lehúzza, megszagolja, aztán visszaengedi, kicsit nézi, ahogy a levegőben himbálódzik a virág, integet neki, maradjon a holnapi szagolásig. Érik a kertbe a veres ringló, egészen közel van a fa a kerítéshez. Erzsike megállapítja, hogy épp berakni való, s holnap Molnár néni vagy befőz, vagy kiviszi a piacra. Attól függően, hogy van-e pénze cukorra.

Bujákiék kutyája megint kinn van az úton, dühösen ugat, egész közel jön, acsarkodik, láthatólag támadni készül. A gyerek ijedten bújik az anyjához.

Az asszony rászól a kutyára, de az nem hallgat. Aztán bekopog a szomszédhoz, akinek nem tetszik a dolog, hogy be kell hívnia az állatot. Mentegetőzik, hogy vajon megint hol mehetett ki, de ez csak olyan semmi beszéd. Tudja, hogy meg kell javítani a kerítést, akkor nem lesz kutya-baj. Bosszantja, hogy a szomszédasszony szóvá teszi a kutya kint létét. Őt nem zavarja, néha még nevet is magában a járókelőkön, ahogy a kutyája kapcáskodik velük.

Egy ilyen kutyaugatós hajnalon Berti elunta az elkapott állat útonállását és a közelébe jövő nagytestű négylábún akkorát rúgott, hogy az vonyítva, farkát behúzva inalt haza. A férfi lába elzsibbadt a vastag bőrbakancsban a rúgás erejétől, de azóta az állat nem mer vele kikezdeni, mikor hajnalonta a vonathoz siet. Az öregasszony a függöny mögül leste, mi történik, de az eb megrettenését látva ő sem merte szóvá tenni a rúgást. Ügyelnek rá, hogy a korai jövő-menőket ne abriktolja a kutyájuk, mert sosem lehet tudni, talán mások is felrúgnák, aztán a jó hamis kutya hetekig sántikálhatna.

Feljebb, a híd felé, a kiskertben Busa Julika gyomlál, alig köszön, szeme vörös a sírástól, lehajtott fejjel szedi a gazt a zöldségből; nagy csomókba hever a kitépett gyom, betölti a levegőt a nedves föl, a petrezselyem, a kihúzgál dudva szaga.

Babérosék fehér komondora a járdán fekszik, itt sincs rendes kerítés, csak ritka sövény, oszlopokhoz kötött vastag ágak jelzik, hol a határ, de ez a kutya tudja, hogy az utcán nem uralkodhat, a közeledők előtt feláll és visszavonul a saját birtokra.

A cigánytelepen zajlik az élet, tarkára meszel kicsi háza közt rengeteg gyerek szaladgál, az asszonyok főznek, vagy a küszöbön ülve vigyázzák a nyüzsgést. Néhány sötétbőrű, tisztán felöltözött suhanc álldogál a hídon.

Kata kicsit izgatott, mikor a telepen átmennek, tudja; senki nem bántaná, de nagyon nagy a szaladgálás, az út itt nem út, hanem a porta, a házikó része.

A hídtól valóban fél. Régi fagerendás átkelőhely, vaskorlátokkal, a foszni időnként kitörik, kikorhad belőle, akkor aztán, míg kicserélik, a deszkák közt kell átlépkedni. Alatta pár méterre feketéllik a patak vize, ami valójában rég nem patak, hanem szennyvíz. A gyerekben szorongást kelt ez a sötét, a híd árnyéka alatt lévő áramlás, ahol még napos időben is az árnyék az úr, a szennyes víz kellemetlen érzést kelt, forgó, örvénylő láthatatlan fenyegetés, megmagyarázhatatlan ősi félelmek kelnek a lelkében. Bár tudja, hogy mindig átlépik a hiányzó deszkák helyét, semmi különös nem fog történni. Az anyja szorosan fogja a kezét, mint máskor, kicsit felemeli a levegőbe, hogy átlendítse a mélység és a félelem felett. Most ép a híd, de a félelmek tudatlanul, minden alkalommal megismétlődnek, némi izgatottság, szaporázott lépés formájában. Mert azt nem lehet tudni, hogy melyik reggelre szakad le ismét egy deszka, mikor megy át egy megrakott teherautó, ami után váratlanul ott lesznek a kiszakadt fosznik.

Sosem tudta elfelejteni ezeket a különleges réseket, felnőtt korában is kísértették rossz álmaiban. Biztos volt benne, hogy át fogja lépni a híd kiszakadt deszkáinak rését, mint ahogy mindig átlépte azokat a gondokat, amik miatt ezek az álmok előjöttek, de mikor nehéz, árnyékos időszakot élt át, gyakran megjelentek a gyerekkori félelmek foszlányai az ólmosan nehéz álom képeiben.

A hídon túl köves az út, apró feketésszürke bazaltkockákból kirakva, ami télen csúszik, nyáron rései lehúzzák a tűsarkú cipő sarkát.

Szemben a Bódiék, a Horgosiék, a Kocsisék majd a Koleszárék háza, a másik Molnáréké, ahol a telek utca felőli határát magas, vörös-szürke kőkerítés védi, aztán egy önálló, házikószerű épületben a bolt.

A boltosok Koleszárok, de az itt lakókkal nem rokonok, legalábbis ezt mondják, bár néha a boltos asszony mond olyanokat, hogy van valami távoli atyafiság.

Néhány férfi álldogál a pult előtt, isszák kis üvegekből a felest, beszélgetnek, a helyiséget pálinkaszag tölti be. Zöldre festett üvegbetétes pultokon édesség, dobozos tészta, fűszerek, konzervek kínálják magukat. A betont tömény hypóval minden este felmossa a boltos néni, hogy kifertőtlenítse, ez belekeveredik az élelmiszerek és italok illatába, s érezni a pult mögötti padlóból áramló, a gázolajhoz hasonló kencét, ami a deszkát védi, a régi épület falának, gerendáinak kipárolgását, a ki-bejáró emberek izzadságát.

Nem rég hozták a kenyeret, a ládák még a bolt sarkában állnak, abból veszi ki, akinek kell, aztán a pénztárnál bemutatja a többi áru mellett, amit a boltosok raknak ki, mert a kenyeret kivéve nincs önkiszolgálás. Hamar bevásárolnak, a gyerek kicsi kosarába is jut vinni való.

Az úton kavicsszállító teherautó halad, felveri a port, az asszony áll a boltban és vár, míg tisztul a levegő, aztán kilépnek az útra.

 

Busa Juli sírva szedi a gyomot, a keze zöldes-fekete a dudvától, a szomszéd kerítés mögött Bujáki néni tesz-vesz az udvaron, nincs fontos dolga, de kíváncsi, tudni szeretné, milyen össze-függés van a lány hirtelen jött szorgalma és a tegnap esti hangos veszekedés között. Julinak jól esik panaszkodni. Alig kérdezi az öregasszony, már mondja a baját.

Este az apja korábban jött haza, még sötétedés előtt, volt a fejében egy jó adag ember a pálinkától. Mivel igen meleg volt, kiült a ház elé a gangra, s meglátta gazos kiskertet. Csak ez kellett neki. Egyébként is olyankor, ha megiszik valamit, rögtön eszébe jut, hogy neki feladatai vannak, nevelnie kell két vásott fiúgyerekét, a lányra is ügyelnie, nehogy elurasodjon, leszokjon a ház körüli munkákról. Az asszony alig ért haza a gazdaságból, ahol egész nap kapált, a fiúk Isten tudja hol jártak hal után, vagy fürdeni, a lány sehol. Ez annyira felháborította, hogy a düh, meg a pálinka lilára színezte a fejét, egy ideig dünnyögött magában, hogy majd ő megmutatja, aztán elszállt a fejéből minden mérték és irdatlan ordításba, káromkodásba kezdett. Az egész udvar zengett a kutyaisteneléstől és válogatott káromkodásoktól. A fiúk ezt hallva, be se jöttek a portára, Julinak nem volt szerencséje, az apja épp szünetet tartott két strófa ordítás közt, mikor a lány hazabiciklizett. Aztán az apa lekapta a kerékpárról a pumpát, és néhányszor végigvágott rajta a lány hátán, az visított, nem értette mért verik ilyen kegyetlenül. Az asszony rémülten rohant ki, hogy kimentse a gyereket, mire a férfi abbahagyta az ütlegelést, és a felesége anyjának és minden női felmenőjének erkölcsét emlegetve ráüvöltött a remegő asszonyra, hogy parancsoljon ennek a lyánynak, mert baj lesz, ha nem. Az asszony fogadkozott, hogy jó gyerek Juli, egész nap etette a csirkéket, kialmozott a disznó alatt, igazán nem csinált semmi rosszat. A férfi viszonyt hajthatatlan maradt. Mutatta a gazos kiskertet, és felelősségre vonta az asszonynépet, mi dolog az, hogy a zöldséget felveri a gaz, miféle lusta fehérnép van itt, ráadásul még az erre járók is látják a drótkerítésen át. A fiúk, hallva az apjuk hangoskodását, hogy mentsék a helyzetet, a szomszédból, Bujákiéktól vízzel teli vödrökkel jöttek elő, mint aki most volt öntözővízért. A férfi aztán valahogy megnyugodott, mert az igaz, hogy kút csak a szomszédban van, (amit elkezdett ásni, még feléig se ért, vele, arról nagyokat hallgat), a föld száraz, gyomlálás előtt öntözni kell.

A fiúk későig hordták a vizet, a férfi horkolva aludt, mikor az asszony még mindig vizes ruhával borogatta a lánya sajgó csontjait.

Serényen gyomlál a lány, közben jól kipanaszolja magát; a néni sajnálkozik, gyakran emlegeti a jaj te szegény gyerek, milyen apád van tenekedet, közben örül, hogy szóról szóra megtud mindent.

Juli gyomlál, sóhajtozik, és magában ezerszer megfogadja, hogy amint lehet, világgá megy, elmegy itthonról. Kitanul valami szakmát, női szabót, vagy fodrászt, de itthon nem marad. Úgy elmegy, hogy haza se jön többet. Lassan elapadnak a könnyei, száján át veszi a levegőt, a sok sírástól néha nagyot nyilall a fülébe. Egyre jobban sajog a háta a tegnapi pumpától, nehezen szedi a gyomot, abbahagyni nem meri, félelme nagyobb a fájdalmánál.

Szóbeszéd szerint a Busák verik a feleségeiket, ez a Laci, aki az utcában lakik, de a másik is, a ki rézsút szemben a kisbolttal lakik. Annak egész birodalma van, hatalmas porta, nagy ház, melléképületek, a juhoknak külön birkaistálló, meg embere, aki a nyájat hajtja. Erről a férfiról azt beszélik, akik régebbről ismerik őket, hogy az első feleségét addig verte, míg az asszony belehalt. Van, aki legyint rá, sokan mondják, hogy beteges volt az az asszony, aztán a törvény se vak, nem úgy volt az. Rég volt, még a háború elején, tán a férfi itthon sem volt, mikor az asszony meghalt; a szóbeszéd felemlegeti néha a történteket, az jobban tudja mi történt, mint aki átélte a dolgot. Bár mostanában egyre kevesebben kíváncsiak az ilyesmire.

A másik Busának van két siheder fia, az egyik szerelőnek tanul, a másik boltosnak. Tisztelettudó, rendes gyerek mindkettő, a mostohájuk szépen öltözteti őket, a kedvükben jár, a fiúk szeretik, mintha az anyjuk lenne. Nem rég kezdtek el építkezni, nagy, tágas szögletes ház lesz, télre beköltözhetnek. Sok irigyük van. A hosszú fatornácos vályogház után, még ha az szépen rendben van, ez a nagy ház sok embernek szúrja a szemét. A munkát nem irigylik, ami az állatokkal, gyapjúval, gomolyával van. De a ház, az már csak mégis igen nagy. Úrnak való. A környéken sok olyan ember él, aki nagy falusi szegénységből jött a városba, a kétkezi munkájából lassan tud gyarapodni, bántja őket a másik szaporodása.

 

Ancika az udvaron mos, félárnyékban, a mosóteknőben nagy buborékokat ver, ahogy a rafán dörzsöli a ruhát. Egy szál nyúlós anyagú napozónak csúfolt fürdőruhája teljesen kiadja telt alakját, átlátszik rajta a melle formája, izmainak minden mozdulata. Orgonasövény árnyékol felette, aminek ágai magasra felnyúltak, s leveli közt átcsillog a nap. Az asszony sóhajtozva dolgozik, valami furcsán nyom a mellkasában, a szíve összevissza kalimpál, nehezen bírja a meleget.

Gyorsan jár a hír az ilyen kicsi utcában, az esti csetepaté híre elért hozzájuk. Most aztán a melegen és a munkán kívül nyomja az Anna lelkét a saját baja. A lakó elhomályosul, és a megvert lány sajnálata mellé odavegyülnek korábbi éveinek emlékei, amikor őt verték agyba-főbe a háború alatt a katonák, mert nála keresték a Mihályt. Akkor még csak udvarolt neki a férfi, valójában együtt éltek. Próbaházasság, ahogy Ancika mondogatta, ha valakinek a volt férjéről beszélt.

Volt persze olyan, aki kibeszélte ezért, vagy elmosolyodott rajta. Mikor Erzsikének már többször mondta, akkor az azt felelte rá; nem tudom én mi az a próbaházasság Ancika, (vagyis csak úgy tett, mint aki nem érti; tudta miről beszél a másik, csak az ő családjában a házasságon kívüli együttélés, az élettársi kapcsolat, meg az ilyen próbaházasságok, elítélt, lenézett, erkölcstelen dolgoknak számítottak), a házasság, az házasság. Aztán csak gondolatban hozzátette, mert látta, hogy Anna mindjárt sírni fog, hogy a kutya szokott próbálni, te szegény. Javára legyen, hogy másokkal sosem beszélt az Ancika dolgairól.

Az emberek válaszai, hallgatásai, a férfi miatt kapott keserves bántalmazás emléke felelevenedett benne. Az egészet eluralta az a keserves érzés, hogy a végén ugyanaz a férfi, mármint amikor Mihály a férje volt, és megunta őt, — válni akart azzal az indokkal, hogy Annának nem lehet gyereke, egy másik nőnek meg tőle lesz gyereke, — tehát a házasságuk végén több alkalommal annyira megverte Ancsát, hogy az napokig felkelni sem tudott a fájdalomtól. Egy ilyen győzelem után, mikor Mihály diadalmasan, fenyegetőzve állt a földre vert asszony felett, Berti jelent meg náluk. Nem véletlenül. Anna sírása, kiáltozása miatt ment, aztán azért, mert más sokallta naponta hallani a férj szitkait, a verés zuhogását, elege lett ebből a senkivé lett Mihályból. A senki rögtön gyanúval élt, hogy az asszony, meg Berti, de akkor Berti, aki három fejjel magasabb volt, mint a vádaskodó, öntudatossá lett verekedő, elmosolyodott és ujját felemelve megfenyegette a szomszédot, hogyha még egyszer hozzányúl Annához, hát elmegy az egész szomszédság tanúnak, hogy milyen brutálisan verekszik, aztán a törvény az törvény. A verés ezzel véget ért, lassan zajlott a válás. Mikor vége lett az egésznek, a férfi elköltözött, a bíróság megítélte az asszonytartást.

Ancika idővel megnyugodott. Igen szűkösen élt, a szomszédai rendesek voltak hozzá, amivel lehetett segítették. Ezek a lehetek tüzelőbehordást, favágást jelentettek, telente egy-két nagyobb kóstolót, befőzéskor pár üveg kész kompótot, mert már nem fér a polcra, annyi van indoklással, hogy ne sértsék meg a szerényen élő asszonyt, esti meghívást egy kis beszélgetésre, vacsoraidőben.

Anna akkoriban megfogadta, hogy többet ő senki férfinek nem hisz, egyhez se lesz többet őszinte, nem kell neki férfi, még ha aranyból van, akkor sem. Hiszen még a saját apja is… Akinek egy gyenge pillanatában megírta keserves sorsát, akinek még azt is meggyónta abban a levélben, hogy fiatal lány korában megesett, s az a gyermek ugyan rögtön meghalt a világra jötte utáni órában, de ezzel el is kezdődött az ő kálváriája, el kellett menni otthonról, el Pestre, szolgálni; egyedül lenni, távol lenni a rokonoktól; ami ehhez a szerencsétlen házassághoz vezetett. Ó, hogy mennyire hitt az apjában, aki Amerikából küldte a csomagot, ritkán a pénzt, aztán már nem küldte, mert újra megnősült. Hogy hitt neki! Értetlenül nézte az anyja könnyeit, mikor megjött a válás hivatalos papírja —,és az apjának adott igazat. S mennyire várta, hogy ez után a levél után az apja csak egy vigasztaló sort ír, csak egyet. Soha többet nem jött tőle levél. Amiért ő másnak hitte, amiért ő bízott benne, az mind csak hit maradt. Hiszen ha elvált tőlük, hiszen, ha újranősült, neki érteni kellett volna… Hiszen… Hiszen tudta a Mihály is, mindent tudott és akkor még semmivel nem vádolta meg…

Viharzik, szorítja az asszony lelkét ezernyi szálon a sok rossz emlék, a kiállt keservek.

Megremeg a szája széle, alig marad a kezében erő, hogy a ruhát gyűrje a mosásban. Kapkodva veszi a levegőt, szorítja a szörnyű elhagyottság, fájdalom a mellét, már a hátát feszíti, majd szétroppantja a gerincét, megfájdítja a hátizmait. Hosszan, lassan sóhajtozik, kicsit leül, várja, hogy elmúljon róla a szorítás. Valamennyire enyhül a szorongása, fogja a lemez kiskádat, a kerekes-kút mellé viszi, húzni kezdi bele a vizet, megmossa magát a hideg vízben, ettől aztán fokozatosan megnyugszik. Be kell fejeznie a mosást, estére még kivasal.

Holnap takarít. Aztán a jövő héten visszajönnek az albérlői, akik miatt fokozottabban rendben tartja a lakást, havonta nagytakarít, mert egy kicsit könnyebben él, mióta a házi néni megengedte neki, hogy albérlőket vegyen a szobájába. Ancika a konyhában alszik, a két albérlő, mindketten férfiak, a szobában. Valójában inkább ágybérlet ez, mert a lakók lefekvésig kint töltötték az időt a konyhában; ahonnan ők jöttek, ott sem volt szokás nappal a szobában üldögélni, a szoba csak alvásra volt használva, nappal semmi fekvés, legfeljebb ültek a székeken; természetes volt ez az állapot, hisz mást nem ismertek, és a másnak a vágya nem tört fel bennük.

Most egy öreg , nyugdíj előtt álló gyári munkás lakik nála, akinek a családja több mint negyven kilométerre, falun él, a férfi fizetése az alap, meg még amit az asszony a gazdaságban összekapál, de azt csak később fizetik év végén, a részesedésig abból élnek, amit az ember visz haza. Ez a férfi becsületes, szófukar ember, aki ritkán utazik haza, otthon sokszor annyira kidolgozta magát a háztájiban, hogy mire visszajött, alig bírta felvenni a műszakot. Ha a városban marad, elmegy alkalmi munkára, kőművesekhez, vagy a szőlőkbe, ott dolgozik, de nem hajtja agyon magát, mint otthon.

A másik egy huszonéves fiatal szakmunkás, az is alig van itt, szinte csak aludni jár, ősztől nyárig tanul, mert érettségizni akar, hogy technikus lehessen A nyári szabadidőt tanulással tölti, sokat van a barátjánál. Az utóbbi időben udvarolgat, a harmadik szomszédban lévő nagylánynak. Sokszor együtt jönnek haza, néha átmegy a lányékhoz.

Ancikának erről nem beszél, amit az asszony nehezményez, mert fúrja az oldalát a kíváncsiság, és egyébként ez a fiú annyira hatott rá, hogy valahol legbelül feladta a fogadalmait Talán észre sem vette, mert eleinte csak fiaként szerette a fiatalembert. Gyakran emlegette, ha nem hal meg az ő kisfia, az ilyen idős, vagy kicsit idősebb, milyen szép férfi lehetne, ha élne.

Figyelte a jövetelét, reggel rászólt, ha nem ébredt időben, néha reggelit főzött neki, ha az megvette a meleg ételhez valót. Alattomos, valóságtól távoli, lehetetlen vágyak ébredtek benne, sokára jutottak el addig, míg megvalósulhatónak érezte őket, amit magának is szégyellt bevallani. Ezek a vágyak aztán a képzeletében különböző, ez akár megtörténhetne variációkhoz vezettek, sok álmatlan éjszakát okozva, s ahogy az érzelmek erősödtek úgy kezdte a nő a fiú udvarias szavait másként érteni. Adódott néhány ritka alkalom, mikor a fiatalember szemében különös fény gyúlt, megváltozott a tekintete, az arckifejezése; talán valamit mondott, vagy tett volna, ha éjszakára ketten maradnak a házban, ám a másik lakó miatt, a nappal nyitott kapu gondolatával ez nem következett be. Égették az asszony lelkét ezek a felidézett ritka pillantások, egyre több jelentőséget tulajdonított minden mozdulatnak. Gyakran beszélt arról a szomszédasszonyoknak, hogy az is előfordul, hogy egy fiatal férfi magától jóval idősebb nővel köt házasságot. Ezzel aztán elárulta magát bizalmasainak, akik legszívesebben lebeszélték volna a képzelgésről. Ha valaki rászól, hogy ez már másoknak látható, hogy több mint anyáskodás, barátság, jóindulat, hát halálra sértődött volna, s megállíthatatlanul sírna maga sem tudja mitől nagyobb rémületében.

Az asszony lassan eltereli a gondolatai a múltról, aminek fájdalmát a jelen érzelmi zűrzavara fokozza, aztán befejezi a mosást, az öblítő vizet szétöntögeti az udvaron, rendbe teszi magát.

A nap elfordul, a ház árnyékot vet a szürke betonos gangra, a kőkorláton felélednek a mályvák, alattuk a fal mellett estike, az udvar felőli oldalon sarkantyúvirág, köztük sűrű sor fehér viola. A kerekes kút közelébe nyárra kiültetett datura ontja hatalmas savószínű tölcsér-virágait, jellegzetes illata keveredik az öntözött föld, a kiskerti virágok és a környék nyári zöldjeinek melegtől hol tikkadó, hol viruló szagával.

A házi néni befejezte a konyhai munkát: egyszemélyes ebédjének nyomait eltakarította, a sparhert feketére vasporozva, a szélén a fémperem ezüstösen csillog; két-, háromnaponként főz, ebéd után kitelepszik az árnyékba horgolni; a középen lévő lépcső előtt ül alacsony kisszéken, előtte egy hokedlin a minta, mellette kosárban fonál. Kezében ügyesen jár a horgolótű, alakul a csipke. Időnként megnézi a munkát, az udvaron lévő virágok felé pillant, elméláz a növények dús, illatos pompáján, aztán folytatja tovább.

Ritkán beszélgetnek Ancikával. Egy időben haragféle volt köztük, mert Mihály, Anna volt férje Vasó néni unokaöccse, ezért kerültek ide lakni, s mikor tarthatatlanná vált a helyzet a házaspár közt, az öregasszony néha felemlegette: ő csak a rokonának adta a lakást, ne maradjon itt az asszony, ha elválnak.

Mindannyian tudták; ez nem így van, hiszen a háború utáni szorongatott lakásnélküliségben a tanács lakót rendelt volna az üres házrészbe, mindenki jobban járt, ha rokon, vagy ismerős volt a lakó. Mostanság az északi oldalon elnyúló házvég üresen áll, a tető megbomlott felette, az ablakban itt-ott van üveg. A műhely, ahogy a néni mondja néha. Az ura hentes volt, ebben a hátsó részben dolgozta fel az állatokat, mérte ki a húst. Jobb ennek romosan, nehogy valakit ideköltöztessenek, hogy ez még jó egy lakásrésznek.

Ancika megbízható. Telente, Vasóka Pesten telel a lányánál, átviszi az öregasszony virágait, s amúgy is zsúfolt lakásában még nehezebben fér el tőlük, de ápolja őket, van olyan növény, ami csak nála hajlandó virítani. Nyáron a kertet, udvart Ancika tartotta rendbe eddig, most néha segít neki Feri bácsi, a lakója, annak ellenében, hogy az asszony a bevásárolt dolgokból főz neki.

Mostanság jóban vannak, de mindketten óvatosak a szóval, nehogy elölről kezdődjön a harag.

Vasóka horgol, aztán megkérdi Annát, volt-e ma a kislány. Szeret a gyerekkel beszélgetni, az igyekszik a néni kedvében járni. Elmond neki minden verset, mondókát, amit csak tud, azt, hogy mit főztek otthon, ilyen ruhát varrt a babának mama. Tavasszal várja Vasókát, órákat áll a kerítésükön át figyeli, mikor jön végre haza. A néni más, ünnep a gyereknek; izgalommal tölti el, ha átmehet hozzá, valami megfelelésféle érzéssel, amit a megszokott, szívébe zárt mindennapi Ancikánál, vagy Mariskánál és a többi szomszédnál nem érez. Gyakran beszél arról, hogy jövőre iskolába megy, van egy ABC-s könyve.

Meg kellett venni neki, addig sírt érte, mert a környéken már minden gyerek iskolás, tudnak olvasni, és addig nem nyughatott, míg neki is nem vettek iskolás könyvet. Nem meséset, iskolásat akart. Mesekönyve sok van, az egész környéken neki van a legtöbb könyve, a többi gyerek hozzájuk jár át olvasni, mert csak náluk lehet olvasni, a kislányban van valami féltés a könyveire. A gyerekek szerint fösvény. Kata azonban nem szereti, ha tépett, koszos a könyve, így aztán kölcsönkérésről szó sem lehet. Náluk lehet olvasni, lehetőleg hangosan, mert nagyon jó hallani a történeteket.

Mióta van ABC-s könyve, gyakran lapozgatja Az anyja segít neki a betű felismerésében, lassan megtanul olvasni, de mostanában még kínlódik a szöveggel.

Mikor vendégek jönnek hozzájuk, órákon át tudja sorolni a verseket, meséket, amiket kívülről tud. A tőle fiatalabb gyerekeknek igen szeret mesélni, s a szülők nem bánják, legalább a kicsik nem kötekednek rajtuk az idegen környezetben.

Kata jól jár vele, hogy az apja szereti a könyveket, mikor otthon van, felolvas neki, a meséket mostanában letették, együtt olvassák az iskolás könyvet. Egy-egy részt kívülről tud belőle, aztán próbálgatja betűzni, nagyokat nevet, mikor felismeri, hogy melyik írott szó azonos a könyv nélkül tudottal. Erzsike nem szeret olvasni, főleg felolvasni nem, mikor a kislány kérleli, akkor csak ráveszi magát, mesterkélt, gyerekes, éneklő, nyafogó hangon olvas, olyan furcsán, ahogy soha nem beszélne, amire a lányka hamar megdühödik, és nem kér belőle többet.

Vasó néni szereti hallgatni a gyerek olvasási próbálkozásait, segít neki, ha nagyon elakad. Márpedig elakad, mostanában állandóan belebonyolódik a b és d betű hasonlóságába. Vasikával a bal keze fejére színes ceruzával felrajzolnak közösen egy b betűt, nevetnek rajta nagyot, s kicsit jobban megy eztán az olvasás.

Vasókának nincs unokája. A lányáéknak valami miatt nem lett gyerekük. Ha volna, haza se jönne, mindig az unoka mellett lenne. Ezen gyakran eltűnődik, szomorú miatta. Hiába a szép lakás, a sok nyaralás, kocsi... Örül, ha Kata nála tölti a napot, féltékenyen gondol Ancikára és Mariskára, akiknél a gyerek mindennapos látogató, és mivel ezek az asszonyok a telet itthon töltik, a téli élményeket velük osztja meg a kislány. Hallja, amikor Kata benéz Annához, megkérdi Vasika felkelt-e, itthon van-e, s csak aztán lép tovább a gangon, hogy bekopogjon a nehezen nyíló, erős rugóval járó nyáriajtón. Annához néz be először, csak aztán hozzá, bár látja, hogy nyitva az ajtaja. Arra nem gondol, hogy a kis látogatóban izgalmat kelt hozzá bemenni, s ezek a kérdések az otthonlétéről olykor elterelő utak, mert ha nincsen otthon, vagy épp lefeküdt, akkor az izgalom kis csalódással elmúlik és rögtön újraalakul a vágy, hogy majd később, holnap, vagy aztán, belekeveredik némi lelkiismeret-furdalás is, ami nem tudatosul, csak úgy van, mert nyáron úgy tetszik, Vasikát jobban szereti, és azt azért már tudja, hogy ez így nem igaz. Aztán ez feloldódik és marad a meleg barátság, amivel le lehet ülni Ancikánál, vagy tovább mehet vele Mariskához, vagy ahhoz, aki otthon van.

 

Morogva rohan végig az orgonasövény túloldalán a Molnárék kutyája, acsarkodik, támad valakire. Molnár néni kijön, rászól az utcán rendetlenkedő suhancra, aki a kutyát kővel dobálja, a kerítésbe bottal piszkál.

— Mégy rögtön haza! Te szégyentelen! — kiabál rekedt hangján az asszony.— Micsoda népség! Mióta idejöttek, állandóan megdézsmálnak valamit, vagy a kutyát bosszantják. Na megállj te mihaszna! Szólok apádnak!

A fiú a hangos szóra rögtön elinal, csak a hátába zuhognak a szavak. A szólok apádnak a legrosszabb, mert bizony az apjuk keményen bánik velük ilyenfajta panasz után. Tán jobb lenne visszamenni és megkérni a nénit, hogy ne szóljon az apjának, mert aztán ő kap a pumpával, de nem tudja rászánni magát, feszíti belül a dac, még ha verés lesz a vége, akkor is.

— Megverte az Isten ezekkel ezt az utcát— folytatja a néni.— Nem nyugosznak, ha érik a gyümölcs, ha az nincs, akkor a kutyákat isztikélik. A telepről senki nem jön ide rendetlenkedni, ezek meg rosszabbak, mint a cigányok.

A kutya megnyugszik, leheveredik a küszöb elé.

Ennek az udvarnak a patak felől nincs kerítése, épp a ház sarkánál fordul a meder, ott keskeny a gyalogút, hogy alig lehet rálépni. Mikor árad a víz, olyannak látszik, hogy elviszi a házat, de eddig még mindig megmaradt valahogy. A tornácot fagerendák támasztják alá. A deszkakorláton dróttal felerősített cserepekben rengeteg virág. A néni a patakból hozza rájuk a vizet. Benn egyszerű, a célnak alig elég, alig megfelelő berendezés van. Annyi szék, ahányan vannak a családban, kevés edény, szinte csak váltásnyi ruha. A környéken ők a legszegényebbek. A bácsi néhány éve meghalt, a nagylányok férjhez mentek, jó messzire. Azt beszélik nagy szerencséjük volt, jó partit csinált mindkettő. Ritkán jönnek haza, rövid időre. Molnár néni a legkisebb fiával lakik a házban, a két nagyobb megnősült, elmentek. Béla szerelőnek tanul, ügyes a keze, csak a helyesírással van baja, az sok szomorúságot okoz neki, főleg azért, mert verselget, szép alakú betűkkel teleírt számos füzetet, csak hát a helyesírás miatt szégyelli megmutatni a műveit.

Molnár néni felsöpri az udvar ház előtti részét, körüljárja az utca felőli sövényt, ahol ritkának látja, lehajtja az ágakat, azok visszahajolva egymásba kapaszkodva fedik be a rést. A sövény melletti fán érik a ringlószilva, az utcai oldalról kapja a több napot. Estére leszedeti Bélussal, ne ácsingózzanak érte ezek a kölykök.

Molnárékat a változások hozták a lehetetlenül kicsi házba. Ötven kilós csomaggal tették át őket a patak túloldaláról A néni tehetetlenül szorongatta a kezében a szobai zöld burájú lámpát, a gyerekeit számolta, mind itt van-e, a kevés élelmet, hogy etethesse őket. A lámpa, azóta a szobában lóg, alig ad valami fényt a benne lévő huszonötös izzó. De minek világítani, nincs mit nézni ezen a szobán. Azóta sem tudtak helyre vergődni. Nem is akartak. A gyerekek igen, de a szülők sosem heverték ki ezt a csapást.

Nem ők az egyedüliek ezen a környéken. A szomszédban Kata szülei a kitelepítés elől jöttek el pár héttel, mielőtt a dolog bekövetkezett. A hídon túl, Kocsisék alig tudtak valamit átmenteni a dolgaikból. Ez a két család látszólag elfogadta a helyzetet. Valamennyire berendezkedtek, ám nincs olyan alkalom, ha összetalálkoznak, hogy ne emlegetnék sóhajtva a hazait. Az, néhány kilométerrel odébb van, a határ túloldalán, az az igazi otthon. Nekik árnyalatokban mást jelentenek ugyanazok a szavak, az újsághírek, az alig változó politika, a határmegnyitás, hogy ismét lehet utazni a szomszédos országba. Ritkán mennek, akkor a megyünk haza szó jelenti az úti célt.

Kata anyja gyakran beszél a szülőfalujáról, sorra felemlegeti a faluban történteket, ki hol lakik, mikor mi történt, melyik ház égett le, hol laknak a szomszéd házakban rokonok, milyen a templom, a kastély. Főleg a hosszú téli estéken kerül sor ilyen beszélgetésekre. A gyerek szereti hallgatni, szívja, issza magába a történeteket, annyira ismerős neki minden, amiről az anyja beszél, hogy bár nem látta, el tudna indulni azokon az utcákon, felismerné a házakat, a tájat. Érzi a homoktalajú kert illatát; a hajdani terített asztalokét; a helmeci hegyen érő, könnyű vörösbort adó szőlőét; hallani, ahogy zúg a szél, megszólal a Haranglábban a harang. Kettős világ ez, a lányka mégis könnyen eligazodik benne, természetes neki, mikor van szó a valós itthonról, ahol élnek, ami semmiben nem közelíti meg az anyja szavaiban élőt, az otthont, ami szülei otthona volt, és máig azt emlegetik, ha hazamegyek, otthonra gondolok szavakat használják. Olyan a szülőknek az itt tartózkodás, mint egy átmeneti állapot, rendezik a házat, a kertet, megtartják az ünnepeket, ám minden csak arra a másikra hasonlíthat, ahhoz mérhető. Az ünnepi szertartásokra elmennek a templomba, ha lehet, ott igyekeznek a hazaihoz hasonló helyre ülni, aztán a terített asztalnál felelevenítik az elmúlt, régi ünnepeket, a családok összejárását, régi, ma már temetőkben nyugvó rokonok, barátok történeteit, a nagy teleket, forró nyarakat, hitet, hitetlenséget, templomot, papot, még azt is, mikor melyik faluban mikor nem volt pap. Arról is gyakran esik szó, mennyi ember ment el meghallgatni Királyhelmecre a prédikációt, mikor a pap-költő ott misézett.

 

Lícium sövény övezi az utca Bujákiékkal, Busáékkal szemközti oldalán húzódó, hatalmas, elburjánzott kerítésű Zöldi kertet. A sövény sarka és a Molnárék kerítésének vége közt nyúlik le a patakig a keskeny szántó, aminek a végén magától nőtt fel a bodza és a kökény, mintegy összekötve a kertek sövénykerítéseinek végtelen kapaszkodásba, fonódásba lévő gallyait. A Zöldi kerté valamikor szabályos, nyírott sövény volt, mostanra megszélesedett, felmagasodott, áthatolhatatlan, két-három méter széles rengeteggé nőtt.

Közte, és az utca között húzódik Piciék földje, keskeny művelt pántlikaszerű terület, amit az öreg Pici és sok gyereke művel. Most krumpli, zöldség és bab van benne, s persze állandóan egy-két unoka, aki vigyázza a termést, mert közel a telep, sok a rokon, aki úgy érzi, szedhet belőle. Ezek szándéka nem egyezik az öregemberével, aki szigorúan ráparancsolt az unokákra, hogy állandóan legyen a földön valaki, vannak úgyis elegen, mert ezek a cigányok mindent kilopnak. Az ezek a cigányok telepen élő rokon, és nem rokon népeket jelentik, akiknek azonban nincs egy talpalattnyi földjük sem, nem kapálnak, nem ültetnek. Csak azt szedjék, amit dolgoztak, dohog sokszor az öreg Pici, akinek ez csak mellékneve a sok hasonló nevű család közt. Ő már másnak érzi magát, a gyerekei kijárták az általános iskolát, van olyan köztük, aki szakmát tanult, de van kereskedő. A legidősebb fia házat épített, annak csak két lánya van, a lányok női szabónak tanulnak, ügyesek, halk szavúak. Igen büszke rájuk az öreg, legszívesebben nem engedné a többiek közé a családját, de hát azt nem lehet. A rokonsági kapcsolatok nagyon erősek, a vér szava számít.

Zöldi bácsi télen, nyáron vászonkabátban jár, bottal a kezében körülnéz a sövénykerítés mentén, lemegy a kertet kettészelő keskeny úton a patakpartra, ahol barátai horgásznak. Alig esik szó köztük, fél szavakból értenek, az a lényeg, hogy lássák egymást minden nap. Aztán az öreg visszaballag a házhoz, ahol alacsony termetű, rendkívül sovány felesége tüsténkedik.

A bácsi van vagy nyolcvanöt éves, de lehet, hogy több, soha senki nem kérdezte meg tőle a korát, hatalmas termetű, széles vállain feszül a kabát; a néni vele egykorú, férjével ellentétben gyors mozgású, gyors beszédű, egy szuszra annyit tud beszélni, hogy hallgatója megijedhet, hogy közben levegő nélkül marad. Ez a csepp asszony állandóan dolgozik, és majdnem állandóan beszél, ha nincs ott a férje, akkor a betévedő szomszéddal, ha az sincs, akkor a kutyával, a virágaival, vagy épp a felette elszálló madárral.

Zöldi bácsi a fákat gondozta, lekaszálta alattuk a füvet, míg bírt. Ahogy fogyott az ereje, úgy volt kénytelen ember után nézni, aki elvégzi a kaszálást, metszést. Odaáll az embere mellé, nézi a munkát, nem enged semmit rosszul csinálni. Ezt a munkás nem szereti, de ezen a környéken kevés a gyümölcsöskert, az öreg a metszésért cseresznyével, barackkal fizet, aki kaszálni jön, az meg örülhet, hogy a nyulainak van széna. Így aztán a munka nem fizetségért van, hanem kölcsönös haszonért.

Zöldi néni senkit be nem engedne a veteményesébe, még az urát sem. Az nem embernek, nem férfiembernek való hely. Ha a férje mégis ott kereskedik, hangos kiabálásba kezd a csepp öregasszony, zeng a hangjától a környék. Kizavarja férjét a zöldségesből, és még másnap is pöröl vele, ha valamit letaposva lát, mert bizony az nem figyel az ágyások szélére.

Nem lehet eligazodni ezen a dolgon, mert a kert déli sarkában gyógynövények sorakoznak, szigorú, katonás rendben, egyforma szögletes ágyásokban, azt mindketten gondozzák, Zöldi úr ott nem lép bele az ágyás szélébe, még begyűjtéskor sem, pedig akkor be kell lépni a tövek közé, másként nem tudják leszedni a szárítani valót.

Durva ácsolatú faasztalok állnak a ház előtt, felettük nádtető. Itt száradnak a teáknak valók, a gangon, az eresz alatt a tető gerendáira és az alatta lévő farácsra felakasztgatott illatot árasztó száradó növénycsomók sorai. Egész nyáron olyan ez a ház, mintha egy nyitott fűszeres doboz lenne. Télre aztán eltűnnek a szárított növények. Zöldi bácsi gondosan becsomagolja, és a gyógynövényesnek eladja a termést. Persze marad otthon elég.

Sokat voltak kinn a levegőn, egész életükben alig voltak betegek. Ők nem szedtek gyógyszert, ha bármi bajuk volt, csakis gyógyfűteát használtak, ha ez kevés volt, akkor mézet, vagy az étrenden változtattak valamit.

Orgonasövény a kerítés a ház nyugati oldalán, ez választja el a házat a teleptől, a bokrok itt még sűrűbbek, mint a többi részen. Elzárják a házat a telepiek hangjától, a portól; az erős téli szél a ház után, az udvar végén csapódott le a földre, látszott a nyoma, ahogy feldobta onnan a havat. Jobb védelmet semmi nem adhatott volna a háznak. Sövénykerítés, hatalmas kert, takaros kisház, az egész olyan, mintha egy képeskönyv, rajzolt világ lenne. Sokat dolgozott a két öreg, hogy ez ilyenné váljon, egész élet munkáját mutatja a kert, a ház előtti gondosan ültetett növények, a keleti oldalon hatalmas, erdőszerűvé nőtt gyümölcsös.

Mostanában gyakran mondják, hogy nem lehet ez így tovább, át kell adni a kertet a kertészeti iskola növendékeinek, mert azoknak nincs gyakorló helyük. Az öreg Zöldi hallani sem akar róla. Többször volt a hivatalban, hogy mi ez az új kitaláció. Ott elmondták neki, hogy nem lehet ekkora kertet csak úgy használni, elmúlt az a világ. Az iskolának szüksége van a területre. Zöldi bácsi magában elmondja a hivatalnokot, a mostanában-világgal együtt, aminek gondolja, de csendben végighallgatja. Aztán mindig csak annyit kérdez.

— Aztán az iskola minket el fog tartani, kérem szépen? Mert tetszenek tudni, mi ebből a kertből élünk. Aztán mi lesz, ha elveszik? Nyugdíjunk nincs. Vagy talán kegyedék fognak fizetést adni cserébe?

Ez jogos kérdés. Halkan beszél, mégis betölti a helyiséget az öreg mély dörmögő hangja. A hivatal, a hivatalnok nem tud erre felelni. A mostani állapotok szerint ki lehetne sajátítani a kertet, akkor viszont el kell a két öreget tartani. Jogos kérdés. Nehéz kérdés. Az öregembernek tekintélye van, mára csak a kertje és a kicsi háza maradt, de a háború előtt ő vezette a hatalmas Ilkai birtokot. A városban mindenki ismeri őket, szerény, visszafogott életük tiszteletet parancsol, ha nem lenne az iskolában az a kardoskodó, agilis gyakorlatvezető, aki felfigyelt az öregek birodalmára, a tanács sem vetett volna szemet a kertre.

Legutóbb a kertészeti iskola egyik tanára, — persze nem az, aki ellenségesen méregeti az idős párt, és rátenné kezét a földre, — elment a megbeszélésre, az ajánlotta, hogy bérletet fizetnének a gyakorlatozásért, aztán nem kéne nekik az egész kert, még az szóba jönne, hogy Zöldi bácsi felügyeljen a tanulókra, természetesen csekély juttatásért. Az öreg erre ismét nemet mondott, bár most már volt benne egy kis remény, hogy meg lehet úszni a legnagyobb bajt, főleg, mert az az ember távol maradt, aki csak úgy félvállról jegyezte meg, hogy az ilyen véneknek hol lenne a helye (mármint nem a kertben, nem a kis házba, hanem valahol a város végén; ott van föld elég: ott, alatta). Egyelőre hát marad minden a megbeszélés szintjén. A öreg hazaballag, napokig dünnyög, hogy neki ide aztán senki kölke be nem teszi a lábát, nem azért dolgozott annyit, hogy gyakorlatlan kéz mindent felforgasson. Arról nem beszél, hogy újabb lehetőségről volt szó. A néni próbálja csitítani, — már úgyis nagy nekik a kert, talán egy kis pénzt adna az iskola — sikertelenül.

Az idén Kata apja kaszálja le a gyümölcsfák alatt a füvet, a kislány ott lépdel mögötte néhány lépésnyire, egy suhángot tart a kezében és utánozza az apja kaszáló mozdulatait. Az öreg Zöldi lesétál a kert végébe, mikor látja, hogy Berti végzett, s vállára tett kaszával indulni készül. Lassan ballag mellette a széles gyalogúton, közben vizsgáló szemmel figyel a kertre.

— Hamar végzett szomszéd. Tudtam én, hogy az idén megint magának adom oda a füvet. Ezek a többiek nem tudnak egyenletesen vágni— mondja az öreg, miközben kezet fog Bertivel.

— Mára végeztünk bátyám. Majd jön az asszony forgatni. Úgy nézem lesz vagy öt-hat taligával.

— Csak jöjjenek fiam— bólogat az öreg.— Maguk nem nyúlnak itt semmihez— s elindul a férfival és a gyerekkel az alsó kapuhoz, hogyha kimennek, azt jól bezárja, nehogy valaki bejöjjön a kertbe a patak felől.

A vízparton halászok hevernek, az egyik, akinek fél lábát elvitte a háború, az öreg Zöldi öccse, a szokott, agyonmosott zöld nadrágjában, fél-könyökre támaszkodva pipázik, meg olvas, mellette a manói; közben az úszó valahol a vízben sodródik. Alig egy főhajtás, alig egy biccentés a köszönés közte, meg az öreg között, a többiek viszont tisztelettel üdvözlik az öregembert, némi várakozással, hogy nem emel-e kifogást, hogy az ő kertje alatt telepedtek le. Mert a kertek alja olyan, mintha még patakostól a kert része lenne, hiszen a gazdák maguk kaszálják, a tavaszi áradás után maguk takarítják el róla a kivetett gazokat, tuskókat; ezért mindenki úgy tartja számon, mint a kertek részét. Zöldi bezárja a kaput, a mai társaság megbízhatónak látszik, mind a környékről való, nincs hát oka aggódni, indulhat vissza a ház felé.

A férfi vállán a kasza, a gyereket maga elé küldi, nehogy a lelógó hegyes, éles szerszámba belemenjen a kislány.

Sétálnak hazafelé a sövénykerítés mentén, kikerülve a patakpart leszakadt, meredek részeit. Közeledtükre suhanás, loccsanás hallatszik a víz felől, napozó békák keresnek menedéket az ösvényen haladó lehetséges ellenségtől. Vízisiklók süttetik magukat a vízben megakadt, áradás zavaros vizétől sárral rétegzett, partig kinyúló száraz ágakon, egészen belehasonulnak a környezetbe, ügyet sem vetnek a felettük elhaladókra. A gyerek óvatosan lépeget, néha letép egy-egy nagybugájú füvet, csokorba szedi. A férfi nem sürgeti, most már úgy sincs otthon sietős dolga. Meleg van. Ha hazaérnek az asszony várja őket az ebéddel. Délután aludni kéne egy kicsit.

 

***

 

Folytatása következik.