Most nem valami tudásalapú fejtegetést szeretnék e rovatba tenni. Egyszerű, köznapi érzések, fogalmak formálódnak agyamban. Ezt szeretném másokkal megosztani, azzal a reménnyel, hogy talán ők is leírják, mit gondolnak erről…
A minap kezembe került, egyik író barátom levele, amiben egyre elviselhetetlenebb magányáról ír néhány sort. Nem az egyedüllétről, nem a társtalanságról vallanak a sorok. Vannak gyerekei, ahogy mondani szokás kutyája, macskája, kertje, udvara, takaros háza, jó szomszédai, ritkán barátnője is, stb. És mégis valami hiányzik… Kellene valaki, valami, hogy csillapodjon ez az érzés… Azt hiszem valami olyasmit javasoltam, hogy lelkében keresse azt, ami hiányzik, s ez lehet, hogy egy barát…
Elküldtem neki erről egy elgondolkodtató, megszívlelendő, érdekes megközelítésű írást. Íme, részlet Müller Péter: A barátságról című írásából:
Van barátod? Nem felszínes barátnőre, haverra gondolok, nem arra, akivel néha összejössz fecsegni - hanem arra, aki meghallgat. És akit te is meghallgatsz. Arra, akit éjjel háromkor föl lehet kelteni
- Te, bajban vagyok, segíts! És ő negyed négykor már ott van nálad.
Barát az, aki előtt nincsenek titkaid.
Akitől nem kell tartani, akiben megbízol - akivel, ha együtt vagy, úgy érzed, hogy nem vagy egyedül. És repül az idő. Észre sem veszed, mert ha együtt vagytok, valami időtlen jóérzés tölt el - mintha melegebb lenne a levegő s otthonosabb a hely, ahol ültök.
Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a sorsa. És aki figyel rád, mert fontos számára a te sorsod.
Barát az, aki megért - s akit mélységesen megértesz.
Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha magaddal beszélnél.
Mert a barátság a legmagasabb szeretet-forma. Ne hidd, hogy túlzok!
A Bibliában Isten azt mondja Mózesnak: "Úgy szóltam hozzád, mint a barátomhoz." És Jézus azt mondja tanítványainak: "Nem úgy szóltam hozzátok, mint a szolgákhoz, hanem mint a barátaimhoz." Vagyis hogyan? A lehető legközelebbről. Olyanokhoz szól így valaki, akikkel lelkileg rokon. Apám, anyám, gyerekeim gondolkozhatnak, érezhetnek másképp, mint én. Attól még jó szüleim és jó gyerekeim lehetnek. De a barátom nem.
Barátom csak az lehet, aki a legmélyebb szinten együtt rezeg velem. Mert ez több mint a vérségi vagy bármiféle érzelmi kapcsolat. Ez valami olyan sejtelem, mintha egy helyről jöttünk volna, s ezért a barátom számomra a világon a legismerősebb ember.
Ilyen egyszerű lenne az egész? Vagy eljut az ember oda, hogy agyában rémítő kergetőzés kezdődik a képzelet és a valóság között? Ilyenkor tárgyiasulnak a belső remegések, és a tétova, társtalan tanácstalanság, ahogy Arszenyij Tarkovszkij írja Álmatlanság című versében:
…Alig élve, talán nem is élve,
Megtorpanva, ha víz cseperész,
Poharaznak, ügetnek, a táncot
Szaporázva, akár a cigányok,
Vagy lesekednek, akárcsak a vész,
Ajtót, lakatot feszegetnek,
Szakadozgat a sok vezeték,
A világ, amit ők hiteleztek
Minekünk, ma megint az övék.
Benyújtva a számla.
Aludnál,
S vergődsz csak a fekhelyeden,
Nem tudsz elaludni - nem ad már
Nyugalmat az éjszaka sem.
Ez a megfogható hiány lenne maga a lelki magány? Nem csupán, nem egészen.
Vannak, akik családban, közösségben élnek, mégis magányosnak érzik magukat... Lehet, hogy csak gondolati, lelki jelenség, pszichénk pótcselekvése egy megoldatlan problémánkra?
A magányosság valóságos fizikai jelenség, és egy indokolatlannak látszó valóságos érzés.
Az elszigetelődés napjainkban egyre több embert érint, de nem mai keletű, és akár bölcsője is lehet a magánynak. Mint érzés valószínűleg egyidős az emberrel, a gondolkodás fejlődésével, mint érzéskifejezés született meg. Az irodalomban is egyik uralkodó motívum, számos prózai írás és vers szól erről. Egyik szép emlékem Weöres Sándor: Kövirózsa című verse:
Aki nőtt mély szakadékban,
szeme rálát a magányra,
hegyi víz forr kebelében,
ajakán dús moha-párna.
Kifeszített meredek-híd,
az idő zúg el alatta,
tovahabzó sziromárnyék
s a magány néz a patakra.
A megszemélyesítés itt is tetten érhető. Tételezzük fel, hogy maga a költő ez a kövirózsa, s máris sejtelmesen szép vallomást olvasunk a magány örökkévalóságáról, az élettel együtt történő megújulásáról.
A dolgok megváltoznak, mássá lesznek, rideggé válhat az egész világ. Rátelepedhet a magány… Ilyenkor kell valaki! Mindég kell valaki a magány ellen: egy társ egy barát, akinek megnyílunk. S ez kölcsönös.
A költő számára olykor lehet fájdalmasan szép is ez az érzés,
…Jó volna csöndben, egymagam,
úgy élni békén, boldogan,
mint a pipacs vagy ott alább
a margaréta, a szarkaláb -
jó volna egy kis tanyai ház
előtt őrt állani, nyurga akác,
és megborzongani, szótlanul,
ha az égre éji vihar vonul,
és reggel a fényben kéjesen
belemosni millió levelem…
(Szabó Lőrinc: Séta közben)
mégis a vers végső kicsengése egy kiteljesültebb élet után kiált. Ki lehet törni ebből a képletes rabságból? Talán, ha az ÉN uralkodik a dolgok fölött és nem fordítva:
Fiam, ne félj, ha néha szűkös utcák
Előled elveszik a kék eget
S üres, kopott szobák nagy mélabúját,
Mint zubbonyát a munkás, fölveszed.
Fiam, ne félj, ha bús esők kimosnak
Szívedből mindent, ami fény, derű,
Ha verkli szól, borús napján a gondnak
S lelkedben eltört minden hegedű.
Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja
Legyen veled! Emléke annyi napnak,
Mikor belőled csók és vers fakadtak.
Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra
Fölírva minden, mi szép idelenn
És benned, mint rab él a Végtelen!
(Juhász Gyula: Magamhoz)
Egy kedves költő hölgybarátom, már időnként sírásba fojtatja a „nagyon egyedül vagyok” érzetét. „Szeretnék boldog lenni... – írja, - de megint közbejött valami, valaki... aki fontosabb volt, mint én... Elfogadom, hogy így van, mást nem tehetek... ha egy régen elmúlt kapcsolat fontosabb, mint egy épp bimbózó gyönyörű szerelem, akkor az a kapcsolat még komoly... előbbre való... Vajon hány ilyen, a másiknak fel sem tűnő pofont ad még az élet, amibe én belehalok? Most egy kicsit magányra lenne szükségem, hogy megnyugodjak, ne gondolkodjak... és el kell döntenem, hogy szabad-e csak az érzésekre hallgatni...?”
Lám, egy be nem teljesülő szerelem is sugallhatja ezt a kegyetlen érzet. Ilyenkor nehéz jó irányba terelni egy elkeseredetett godolatiságot… Talán a példa ereje segíthet…
Azt tartják, hogy amilyen mintát látunk magunk előtt, olyanokká is leszünk. Meg, hogy ezen keresztül ver gyökeret lelkünkben a jó vagy a gonoszság. No, hiszi a piszi, mert számtalan erősítő és ellenpélda mutatja, annak az egy szónak a tartalmát, amit a nők a legkülönbözőbb helyzetekben oly szívesen mondanak: Talán… Ez olyan se igen, se igazán nem, inkább olyan „lehet”! A legnagyobb idomító maga az élet.
Az önismeret, a tudás vagy nevezzük egyszerűen bölcsességnek, a tanulás és a tapasztalat, a belső erő, amiből ilyen esetekben meríthetünk…
Említett hölgybarátomnak, mert szereti a keleti bölcselkedéseket, sebtében és biztatásul írtam egyet:
…Állt egy ember fent a zordon hegytetőn és bölcsen szólt társaihoz:
- Mily szép, békésen nyugodt, lent a völgy...
- Mért jöttünk akkor ide a hegyre - kérdezte valaki.
- Mert itt az ismerttől távolabb, az ismeretlenhez közelebb vagyunk.
A többiek gondolkodtak ezen. Ő pedig folytatta:
- Nézzétek, itt szinte lábunkhoz borulnak a felhők, tisztábban süt a nap, fényesebbek a csillagok, a világűr hidegét érzed testeden…
Valaki közbeszólt:
- Eszem érti, de szívemet az ismertebb vonzza…
- Mert a szív mindég a konkrét dologban járatos, azt szeretheti rajongásig, gyűlölheti halálosan, de az ismeretlenhez nem ért…
A gondolkodást takaró csend folytatásra biztatta.
- Az ész fogékony az ismeretlenre egyedül, ő kutatja lázasan, sok-sok kudarcon át és heurékát kiállt, ha rálel valamire, amit megfejtett, megismert.
- De hát szívünkkel is felérhetünk az égig, s eszünkkel is elsüllyedhetünk mélységes tengerek mélyére… a szív is elvihet a poklok tüzébe és az ész is képes a mennyországba vezetni...
- Igaz, mégis az ész, gyújt tüzet a hegytetőn, s a szívre bízza, hogy táplálja ezt… - mondta a bölcs. - Mert mindkettőben van egy különös azonosság: akkor méltók a létezésre, ha meg tudják osztani mindenkivel a jót, a fontosat, a sikert, a boldogságot és az örömöt... Ezért ne várj arra, hogy egyszer lesz majd időd, amit másokkal meg tudsz osztani…
***
